A kismedencei süllyedések az olyan típusú kórképek közé tartoznak, melyek a történelem kezdetétől előfordultak és megnehezítették sok nő életét. Így nem is csoda, hogy már az ókorból is maradtak ránk olyan írásos emlékek, amelyek ezekkel foglalkoznak. Még a legelső írásos orvosi feljegyzések, az egyiptomi papírusztekercsek is említést tesznek róluk, és így írnak a méhsüllyedésről: Ha egy nőnek hátsó, hasi vagy combokba sugárzó fájdalma van, az arra utal, hogy a méhe van leesve. (Kahun papirusz, kb. Kr.e.1835). Az Ebers-papirusz javaslata szerint az elmozdult méh petróleummal, trágyával vagy mézzel történő bedörzsölése elősegíti a javulást (Kr.e.1550).
Körülbelül ezer évvel később Hippokratész (Kr.e.460-377) és az őt és tanait követő generációk úgy vélték, hogy a méh egy olyan szerv, mintha „egy állaton belüli állat” lenne, ami nagyjából arra utal, hogy egy szinte önálló, független szervként tekintettek rá. Olyan - mai szemmel nézve megmosolyogtató - kezelési módot alkalmaztak, amely során a páciens fejére kellemes illatú anyagot permeteztek, a lesüllyedt méh köré pedig kifejezetten rossz illatú anyagot, és abban bíztak, hogy a méh a kellemes illat irányába (a fej felé) fog elmozdulni.
Polybus, Hippocrates tanítványa és egyben veje írt a Nők betegségei című feljegyzéseiben más terápiákról is méhsüllyedés esetén, eszerint a lesüllyedt méhre összehúzó anyagot, majd ecetben áztatott szivacsot, vagy egy fél gránátalmát kell tenni. Ha az előbbi kezelési módok nem jártak sikerrel, megpróbálkoztak a páciens fejtetőre állításával egy rögzíthető keret segítségével, majd ebben a pózban rázogatták fel és le, amíg az előesett méh vissza nem csúszott a helyére, majd a páciensnek további három napig ágyban kellett feküdnie összekötött lábakkal.
A hippokratészi korszak után az orvosi gondolkodásban egy lassú változás kezdődött. Az orvostudomány lassan függetlenedni kezdett a vallás befolyásától. A első századra C.E. Soranus, az ókor legbefolyásosabb nőgyógyásza erős kritikával illette a hippokratészi gyógymódokat a kismedencei süllyedéseket tekintve. A permetezést értelmetlennek, a gránátalmával való kezelést szövetroncsolónak, a fejjel lefele történő rázogatást pedig elviselhetetlennek tartotta.
Ehelyett monumentális művében, a Nőgyógyászatban az alábbiakat javasolja: A beteg a méh kilógó részét áztassa langyos olivaolajban és készítsen egy a hüvely alakjának és átmérőjének megfelelő gyapjú tampont, melyet tekerjen be vékony tiszta szövetbe, mártsa bele ecetbe, acaica lébe vagy borba, majd ezzel a tamponnal nagyon óvatosan nyomja vissza az előesett méhet a helyére az eredeti pozíciójába, a tampont pedig hagyja bent a hüvelyben.
Ezen terápiás fejlődés ellenére is a méhhel kapcsolatos régi tanok továbbra is tartották magukat. A Kr.u. 2. században a prominens kappadókiai Aretaeus görög orvos kézikönyvében még mindig úgy ír a méhről, mint egy „állatról az állaton belül”.
Soranus jelentős szülészet-nőgyógyászati tudása ellenére a női kismedence anatómiájának ismerete továbbra is erősen korlátozott volt. A korszak orvosai sokszor hívták maternek, ami latinul annyit tesz anya, vagy hysternek, ami a méh görögül. Általában többesszámban beszéltek róla, mivel abban a hitben éltek, hogy az emberi méh is több üregből áll. Ennek oka, hogy a Római Birodalomban az emberi holttesteken történő boncolás be volt tiltva, így az orvosok csak állatok boncolását végezhették el, és a legtöbbször vizsgált alsóbbrendű állatoknál a többüregű méh gyakori volt.
